Pötty

Drágaságaim!

Költözködöm. Egy jobb világba, melyben nemcsak a dizájnok, de a mindenféle hangulatjelző smileyk és az illusztrálási lehetőségek közt is hajszál híján korlátlan a választék.

http://rukachan99.livejournal.com/

Mától fogva itt szeressetek tovább.

Égvilág

A SORS iróniája tán, hogy nemrég borzalmatosan szomorkás álmom volt egy molylepkéről. Az elején még vele repestem, hogy együtt lehetünk, hogy szétterített hímporos szárnyai két tenyerem nagyságával vetekszenek, miközben türkiz és szürke minták fénylenek amúgy őzbarna onigiri-alakján. Háziállatomként tartottam őt legalább egy napig, mígnem aztán egyszer csak elvittem őt egy közeli háziállatneveldeszerű építménybe, mely modern volt, fehér, kockaszerű termekkel, leginkább iskolára emlékeztetve. Az első óra tartalmára nem emlékszem, csak arra, hogy még mindig dagadtam a büszkeségtől, amikor a szünetben az ujjamon cipeltem Őt magammal tízóraizni, még most is érezni vélvén lábainak rovarszerűen erős-kapaszkodószőrös tapintását. Útban a büfé felé azonban leállított ez intézmény fejese, és úgyszólván leüvöltötte a fejem, hogy mit cipelem azt a jószágot, tessék szabadon engedni, hogy megtanuljon visszatérni, ha hívom. Nem mertem közölni vele, hogy csupán egy napja ismerjük egymást, nem hiszem, hogy visszajönne; némi dilemma után torkomban gombóccal néztem őt tovaszállni, valami lift felé. Azután sietve haza kellett térnünk anyumékkal, és otthon a meleg-napos délutánban már hiába hívtam az én pici molyom, ki valószínűleg élte életét, netán hiába próbálván kitalálni ama sokemeletes épületből az éltető, szabad természetbe; mindazonáltal távolról sem gondolva rám. És akkor sírtam, nem csak mert dühöngött bennem a tudat, hogy miattam éri ott a veszte ama gyönyörűséges, törékeny s mégis oly öncélú lényt, hanem azért is, amiért hagytam örökre tovalibbenni a barátságunkat, melyet kettőnk közt lassan szövődni reméltem az idők folyamán. Bosszantó volt, s oly lélekmarón szomorú, hogy félálomban még igazából is sírtam picit, de aztán új álmom kezdődött, miután a mellettem szuszogó hupikékeszöld takaró tudatta, hogy nem vagyok egyedül.

Csak azért meséltem el, mert olyan ritkán adatik meg, hogy sírok álmomban, és az olyan fa. Pici koromban meg folyton zuhantam meg árnyékok suhantak el villanyoszlopokon, és ez egy visszatérő rémálomféle volt, úgy hárommásodperces tartamú. Kemény!

Na hazamegyek, hogy nyugalomban telefonálhassak, mert anyu érthetetlenségeket kérdez SMS-ben, meg még Tina is jelezte, hogy szavamra szomjazik. Kucchan is írta hogy Daisuki meg Shuu is írt válaszolandó barátságSMS-t. Előfizetősre kéne nekem is váltanom, mert folyton csak a mentális pofonok jönnek, hogy gyorsan lefogyasztom a pízt róla. Bezzeg Japánra nem telik. Hah!

Ma megmentettem egy moly életét, amikor megkísérelt együtt fürdeni velem a szegény párája. Mennybéli helyem páholyos, névre szóló, érzem.

Cukiiii! <3

Mert

Sokadszor is ellógok egy órát, éspedig azért, mert olyan béna vagyok, hogy fogalmam sincs, ezúttal melyik terembe terelte át pokolba se kívánt diákjait a bácsi, mert a meggyanúsított helyiségek közül egyikben sem leledzett a célcsoport. Hát eljöttem a HIKbe, amúgy is rég voltam, meg dolgom is van, nyomtatnom illenék a feneette brit töri házit, meg antarktiszi üdülésről kellene vázlatolnom, lévén, hogy amikor hirtelen témát kellett választani angol stilgyakra, ez jutott eszembe, s mesmeg fel is írtam a presentation-ök nyavalyalistájára. Kellemetes-szép meglepetésként ért, hogy rengetegsok Antarktiszi-utazásos oldal leledzik a Neten - úgy tűnik, az emberek szeretik az extrém nyaralásokat is.

Máskülönben pedig repesve várom, hogy Kucchan végre beérkezzen és ihassam szavait, mert neki meg elvileg 3-ig volt órája, és  azt mondta, utána repül bepótolni sokszorosan elhalasztott Netezéseit. Persze az is megeshet, hogy mostansági étvágytalan kínnyavalyogságai révén nagyon beteggé/éhkoppá lett az óra végére és inkább hazament. Sőt, azt hiszem, én is hazamegyek, mert borzasztóan álmos vagyok, és hasznosabb is lehet otthon ülve mondjuk levelet írni, kanjit magolni vagy netán esetleg véletlenül lelkileg is felkészülni a műfordításra, amelyen tutibiztos rám mosolyog majd a tanárnő és megkérdi: no és a hölgy? Én pedig visszamosolygok rá és közlöm, hogy sajnos még mindig nem jutott időm egyetlen művet sem magyarrá varázsolni saját szavaimmal. Este meg olvashatom a brit törit.

Hajh, megszületett hát az átka a mostanában átélt gyönyörszép, gondtalan napoknak. Merthogy szépen éltem mostanság, egy egész csomó mindennel kitöltöttem üres, amúgy tanulásra-beadványírásra szánandó napjaim közel-sem-tömkelegét. Például 15-én a szüleim meghívták a tesóm barátjának a szüleit, úgyhogy aznap a nappaliban görnyedtem a puffon nagyjából estig, együtt olvadván a számban ízelgő pudingos-rumos barackkal, melyet anyukám sosem alkotott még ennyire fenségesre. Utána (előtte...?) fagyizni is elmentünk mi, a gyermekek, végül pedig a sarki étterembe áradtunk be mindahányan, nyolcan összesen két kétszemélyes tálat rendelve, és még úgy sem fogyott el, mert már előtte mindenki pukkadásig nassolta magát a kínos csendek közepette. Aznap este hazakísértem a nővérkémet Szombathelyre, összeismerkedtem ex-osztálytársnőmnek mindeddig csak látásból ismert és szerintem meglehetősen ronda egyoldalú-titkos keblencével, aki jelenleg leendő sógorom húgával jár, és egész normális ahhoz képest, ahogy kinéz. Még vissza is köszön! Wáó. Mindazonáltal aznap összeismerkedtem a korábban agyonáldott Catan telepesei hangzatú, feltehetően német/osztrák eredetű társasjátékkal, és annyira élveztük ill. annyira pocsékul szerencsétlen számokkal indult be az egész, hogy éjfélig le sem szállhattunk a játéktábláról, ám akkor aztán valahára megnyerte valaki. Borzasztóan imádtam azt a játékot, el is határoztam, hogy felkutatom sekélyes baráti körömet, hátha van valakinek, s ha nincs, hát beújítok valakit, akinek van, de mindeddig nem jutottam el ama sorsdöntő pontra. Mint sosem, nyihaha.

Szombaton évfordulónk volt Kucchannal, palacsintázóban ünnepeltük, és utána gyönyörszépet sétáltunk, még ha nem is volt nyitva a vásárcsarnok, ahol romantikus perceket vágytunk eltölteni. Azért a banános-mézes palacsintacsoda majdhogynem pótolta elveszett perceinket.

Vasárnap misén voltunk a Gellért-hegyi sziklatemplomban, persze késtünk, nem is mi lennénk, ha időben értünk volna oda, de azért képernyőről is egész mise-feelingű volt az a mise. Délután meg Yukinával kocogni mentünk a Margitszigetre, másodszor ez életben, s ezúttal Kucchan is elkísért, bár ő csak sétálni jött, s a futás végeztével alig találtuk meg egymást. Aztán sétáltunk és vattacukrot ettünk, megcsodáltuk a virágzásokat meg másztunk fára, és azt leszámítva, hogy majd' belefagytam a szél jegesítette verejtékeimbe, ismét szép napot éltünk át hármasban.

Aztán aznap este eszembe jutott, hogy vagy hat beadványfélével vagyok lemaradva, és lehet, hogy ma is lesz házi és holnapra is lesz az az ötoldalas lepötyögnivaló házi, aztán rögvest görcsbe rándult a gyomrom, és csak a Nerimai Retkes Bratyók hangzatú anime tudta feloldani úgy 20 perc erejéig valamikor éjfél táján. Utána aludtam, mert ma nyolcra mentem suliba, hogy Yukina elmehessen bekéredzkedni hospitálásra egy másik oktatást színlelő intészménybe. Fél nyolckor fel kellett kelnem! Borzasztóan rémálomszerű volt.

Sőt! Holnap háromnegyed hétre kell az Astorián lennem, hogy elérjük a vonatot, mert holnap is hospitálni megyünk, és jaj. Utána meg stilgyakra kell a kiselőadásvázlat, aztán utána brit törire ne kelljen a beadványom, mert ha kell, akkor megszívom, mert én biza most hétvégére terveztem el megalkotni őtet.

S most hogy kinyivákoltam magam, körbenézek nyomtatóiránt, s egyben abban is reménykedem, hogy a megfelelő olvasnivalót nyomtatom ki.

Ja, és Kucch írt SMS-t az imént, hogy nem volt hely a HIKben, úgyhogy hazament. Meg még éhes is vagyok. Jajj, akarok képet berakni! Vajh mivel kápráztassam ma el olvasóimat? Beírom a DeviantArt keresőjébe, hogy loser.

Apám, még erre is az elsők közt dob ki Narutot. @_@ Azonban fúj, azt nem teszem be azért sem. Különben is randa.

Awww.

Mitrász király

Dizájnváltás esett. Hogy a ragya vinné el, hogy nem tudnak a gyári sablonok közé valami szép színeset is alkotni, vagy legalább értenék hozzá, hogyan kell sajátot összedobni... Végignézegettem az összeset, és végül erre a füzetesre jutottam, mert tudat alatt valójában azt néztem ám, hogy melyik dizájn megy legjobban az alanti Kokis kép színvilágához. Először a Casablankásat pakoltam be, de az is olyan fura valahogy. A többi meg nyah.

Ma találtam egy olyan gyönyörű Kokis fanartot a Deviantarton! Majomjelmezben parádézik a kölök éppen a rajzon, és nagyon elszánt arcot vág és halál jó. El is küldtem Kucchannak képeslapként, hátha neki is feldobja a napját. Ide nem pakolom be, mert megint túlsokasodnak a képek, ám ha nem felejtem el, szeretném ezt a képet majd pólóra kinyomtatni, mert nagyon ennivaló. Pussz pussz.

Jáj, nincs agyam! Annyi minden említésre méltatlan élettényező telezsúfolta az életem, hogy rágondolva is tönkremegyek bele. Délután Videkinek pötyögtem egy mailt; eleinte azzal a szándékkal, hogy no most aztán úgy megválaszolom az összes megválaszolatlan mailjét, hogy na, aztán a felénél feladtam és inkább elküldtem a röpke négy (és fél) óra alatt teljesítetteket. Most akartam folytatni, de eszembe jutott a blogom meg a suli közben írt KazuMakkys ficem, úgyhogy inkább belenézek abba, mert olyan szép lelkizős-pihentető Zséda szól a fülemben, hogy nagyon nyomja a fejem már ez a kényelmetlen fülhallgató, úgyhogy át is hozom az épeszűbb hangszórókat és hepi kúl jéj.

A meztéllábas kimonós irtottszemöldökű mindenit NEKEM!

Koki-samaaaaaaa! ~~Đ8

Végülis ez is blogba írható életérzés. ^^ Taglalni felesleges, mert aki hajlamos megérteni, az magától is tudja, mi következne kifejtéskor. Nyihaha.

Olyan szép nyárias kép, nálunk mikor lesz már ilyen idő? És én mikor élvezhetem a Japánbéli ilyen időt?

Na hazamegyek, mert nincs házim. Időm sincs. Agyam sincs. Utálok! Mindent! Baaaaaa!

|P

Itthon vagyok, de nem érzem úgy, mintha itthon lennék. Olyan, lebegésszerűen üres vagyok, mintha átlátszanék, nem is léteznék, nem e világban. Azért megnyugtat a lepöttyentett billentyűk hangja és a látott eredmény a képernyőn. (:

Az imént ráklikkeltem a mailre, hogy pótoljak elmaradott üziket, de borzalmasan kiszippantott e hét. Mostanában ez van. Szivacs az agyam, vagy leépülök és elmeházba kerülök majd?

Megtaláltam egy ősrégi válaszomat egy japán leánynak, amelyben megígértem, hogy írok neki majd postai levelet hamarosan. Az már elmúlt, de gyorsan összedobtam neki az előbb egy bemutatkozóvázlatot. Ha találok levélpapírt, meg is írom rendesen.

Az legalább nem töprenget.

Kell Clarkson szól, és még élvezni is képes vagyok. Ez olyankor van, ha hulla vagyok.

Hív az ágy.

Átvettem a Kulcs japánosan értelmettelen stílusát? Jaj.

Jövő héten lehet, hogy megyünk Van Gogh-ra a tesómmal. Jó volna, ha megesne, mert nem szeretném, ha Kucchannal közösen bitorolt 17-ei fordulónkra tervezné jönni, mert nem tudnék megfelelő kifogűst találni, hogy miért nem jó akkor. Palacsintázóba készülünk, de az elméletileg elszalasztahtó, úgyhogy más bombatuti alibi kell, ha mégis arra a hétvégére szeretne jönni elsőbbik vértestvérem.

Yukinám!
Nem volt rossz ám a könyv, inkább kacarásztam rajta. Először lefáradtsmiley nélkül írtam, hogy óriási élmény volt, de annak megint más lett az értelme, mint amit ki akartam fejezni, ezért pöttyentettem aztán utána őt: >__>; De ez sem fedi teljesen a valóságot, szóval szerintem nagy volt az a könyv. Különben is előreelkönyvelős ember vagyok, ezért úgyszólván minden könyvet szívesen olvasok, amit pl. te ajánlasz. A Kulcs, ha novella, azt kellett volna elemeznem érettségin, de megfeledkeztem létéről. Azt hiszem, a vizsga utánig el sem olvastam, csak a tartalmát szűrtem ki a magyar órák beszélgetéseiből. Olyan perverz? O_O?

Videki:
Fura lények e japánok, merthogy közös rajongói megfigyeléseink szerint direkt a "Hogy vagy?"-okra írogatnak vissza a fantáziátlan kis riválisgidáknak, hogy "Thanks i am good", és sokkal inkább a magamfajta kommenteket hagyják ki, amelyek során igyekszem kirívóbban mésféléket kérdezni, de persze valószínűleg épp ezért nem lelek sosem válaszra, mert a hogyvagy lényegesen jobban beleillik a japán mentalitásba, szokásokba, mint a hé Koki szereted a Halot?

~*~*~*~*~*~*~

Máskülönben nem is oly régi Vavyan Fable-művelődésemkor az alábbiakat tanultam:

"-Tudjuk, hogy gentleman vagy. - hagytam rá. - Azt is, hogy az alkohol nem visz be új jellemvonásokat, csak felerősíti a meglévőket.
 - Ugye? Akit meglep valakinek a részeg viselkedése, az józanul se figyelt rá!"

 "A hivatkozás, miszerint emberi életet elvenni nincs jogunk, felvet egy másik kérdést: azt létrehozni van? Arra mikor, kitől kaptunk jogot? Halálbüntetés? A halálos ítélet nem büntetés, hanem csődbevallás. A gyulladt  vakbelet sem büntetik, hanem eltávolítják a testből, amelyet veszélyeztet."

Akiben Isten
hisz: teljesen mindegy, hogy
hisz-e Istenben.
(Fodos Ákos)

Én kicsi sorsom

Nemrég tértem haza cseppke éltem II. osztálytalálkozójáról, s ama szemkaparón sűrű dohányfüsttel hangulatosított étteremfélében ülve kitervelt pötyöghető gondolataim menten tova is szálltak, midőn géphez tértem előtt letömtem 3/4 féligsikerült bundás zsemlét és konfliktuskerülőn eltűrtem, hogy a nagymamám ádázul figyelje közben arcom rezdüléseit, meg-megállapítva az e vonásokról bizton leolvasható pillanatnyi lélekállapotomat, olykor még rá is hibázva, miközben a kutyával, macskával ordibált, odaégett süteményét lélektörten kaparászó édesanyámnak panaszkodott és még apukámnak is most jutott ideje hozni a fúrógépet és megszerelni a hűtőt, amely mellesleg cselekedeteinek körülbelül mindegyikét kísérő, rovó-rovogató tekinteteket szült anyáim részéről, rühelletesen hierarchikusan ragadóssá alvasztva a légkört négyünk közt, úgyhogy odalent töltött félórácskám alatt mesmeg visszakamaszodtam hisztérikává.

Az osztálytalálkozón egyébként egy kicsit több emberkével sikerült szóba elegyednem a múltkori kettőnél, és az idén nyugdíjba vonuló osztályfőnöknőmmel is beszéltem, az előre sejtett kétes állagú eredménnyel. Bizonyos szempontból már akkor kizártam őt piciny szívemből, amikor kulturális szemétnek titulálta az animéket, melyek iránti rajongásunkat rajzokban fejeztük ki és egymásnak mutogattuk akkori egyszem animés barátnőmmel a folyosón, többek közt mentális kalauzunk arrajártának percében is. Más nézetből viszont szeretem ám őt, [insert nyál meg blabla a pedagógusi szeretetről], ám azt mindig tudtam, hogy vele való szóba elegyedéseim 90%-os biztonsággal torkollnak kínosan mosolygó csendekbe. Így történt most is, miután megkérdte, biztos vagyok-e benne, hogy jól döntöttem, amikor pedagógusi szakirányba fordultam, illetve miután - ismét naiv őszinteségből és zseniális hely-helyzetfelismeréssel - meséltem róla, hogy jó nehéz ám az angol-japán-pedagógia, egyre nehezebb és már majdnem halasztottam is egy bukás miatt és nem is biztos, hogy bírni fogom... Mindazonáltal reményeim és vonásai szerint békében hagyta el körünket, hogy átcsüccsenjen a szomszédos skatulyába, ezúttal az éhüket éles kacajok közepette taglaló bulicicák baráti körének sorsai után érdeklődve. A fiúk az asztalsor túlsó végében feketítették hörgőiket, az intelligens leányok a szembeni sor közepe körül eszmecseréltek édességtől mentesen hagyott zöld teáik felett. Két osztálybéli barátnőm pedig mellettem kacarászott mindennapos kalandjaikról, melyeket átlagosan havi gyakorisággal megosztanak egymással. Az egyik jogászsrác - amelyik nem csak poénból jelölte be a jogot és számított is rá, hogy talán sikerül felvételt nyernie - később csatlakozott hozzájuk. Hatan nem jöttek el a 24-ből; egyikük a vége felé azért beesett, a két acélbetétes leány már a múltkor sem érdeklődött sorstársaik iránt; akadt, aki időközben rádöbbent, milyen csúnyán eltékozolta diákéveit és most nem óhajt osztályunk főnökének a szeme közé nézni, a többiek felmentései pedig ismeretlenek számomra, de biztos atomálló alibikkel rendelkeznek, mert ők már az osztályt összetartó skatulyába tartoznak emlékeim szerint, amelyek mellesleg lehetnek immár tévesek is, mert mindig is amolyan világok közt lebegdező asztrolényként éltem ebben az osztályban; benne rekedve, de nem lelve, nem is kutatva a hozzájuk vezető utat.

Immár máshová tartozom. S hogy tartozom-e oda, ahová papírilag tartozni vélek, megest erősen kétellem, merthogy csoporttársaim arcait már megyjegeyztem, némelyikük nevén azért el-eltöprengek olykor, s valószínűleg én magam nyújthatok olyan ijesztő, magábafordult vagy szimplán csak morc látványt, hogy egyiküknek sem jut eszébe hozzám szólni, csak úgy, beszélgetés céljából néhány szemke bartomon kívül. Nem kizárt, hogy a csoporttársak nagy része e másfél év alatt megtanulta, hogy hozzám hiába jön gondolatcserélni, mert verbális kommunikáláskor úgy sincsenek cserélhető gondolataim. Esetleg negatív, sáros, gonosz, depis az aurám, amelyet aztán minden létező lény tudattalanul kerülni igyekszik.

Vajh népszerűbbé lennék, ha vennék egy auratisztogatásról okító könyvet vagy beiratkoznék adott hatáskörű tanfolyamra, terápiás csoportba?

MÁS:

Kokit feladtam, s elhatároztam: immár csak akkor látogatok MySpacet, ha kommentet kapok Kucchantól vagy egyéb szeretett féltől; különben is, Koki kommentjéről is értesülök mailben, ha érkezik, szóval hö.

Kiolvastam a Tsubaki - Kamélia című könyvet egy japán szerzőtől, aki Kanadában (?) él és franciául ír, és franciáról magyarra fordítottban olvastam. Óriási élmény volt. >_>; A vonaton olvastam ki, amikor nem volt helyem és a biciklitárolóban utaztam számos más embertársammal együtt, a csomagomon ülve, sapkában-kesztyűben vacogva a felhúzhatatlan ablak huzatjától. Amolyan istállós ill. vándorcirkuszos hangulata volt az egésznek, még a kocsi végében sörözgető rondapasekok is hozzájárultak e hangulathoz. Ha csak a könyvet néztem, lelki metaszemem még a földön elszórt szalmát, a kocsi lobogó vászonfalait, a fából tákolt talapzatot is látni vélte. A Lucky Luke sorozat hangulatára emlékeztetett leginkább, s ettől elővettek palántakorom cseprőbb-napfényesebb nosztalgiái is. Azokból az időkből valahogy világosabbként emlékszem a nappalinkra is pl, és melegebbként a vasárnap délutánokra, amikor a család nagy része összetömörült a tévé előtt és ment a dizni meg az a folyós-Benjamenes izé, amire már nem is emlékszem, de a folyó a címben és az opening képsoraiban is szerepelt, és anyukám kedvencei az efféle sorozatok. És már akkor is szerettem rajzolni, és gondolattalan anime-fanartok helyett színes virágokat, tájakat, házat, hídon álló macit rajzoltam sokadszor. Utóbbit titokban koppintottam a nővéremről egyébként, ahogy a színes-bodros virágokat is a maci körül, amit számosszor leültem újra és újra megalkotni, mert olyan csúcs volt, ahogy az ezerszínű virágok születnek.

Most pedig elvonulok és lemosom az alapozót az arcomról, amelyet feltettem az osztálytalira, hogy nehogy meglássák a sok csúnyává kapart ex-pattanásom.

Cupp cupp.

Hahh Hahh

Ismét hülyítem magam ahelyett, hogy hazamennék kajálni váratlanul felszabadult másfélórácskámban vagy netán válaszolnék Videkiman mailjeire, de azok meg hangulatot igényelnek, és ökölbe szorult gyomorral olyanom nekem bizony nincs. Majd még a hét vége előtt vanni fog talán.

Jelenleg az IWIW-nél árnyalatokkal világméretűbb MySpacen lógok, nagyjából folyamatosan, amióta Kucchan előkerítette keblenc japán popsrácaink, a KAT-TUN saját személyes account-jait. A folyamatosságról csak annyit, hogy a pillanatnyilag néptelen-sztártalan weboldal elől száguldottam tegnap délután a vonatra, s albélrletbe tértemre néhány órácskával Kucchan azzal tért haza, hogy jajdebaró, ideáljaink fent voltak, kommenteltek, visszabarátkoztak meg minden efféle gyönyör. Még szép, hogy élesben azért nem sikerült velük kommentözönöket váltani, mert akkor Kucchan tutira nem hagyta volna, hogy otthon várjak rá repesve, míg ő örömtársalog Vele... ne? :D

Vele ezúttal Tanaka Koki névre hallgat, és ismét bemutattam velemszületett érzékeim az iránt, hogy kiválasszam a legeslegtahóbb, rapper- és önközpontú, angolban sem jeleskedő tagot.

És most szaladok, mert tüstént lemaradok szeretett Csides bácsim két és fél órás tanításairól.

Segítség, ízlésficamodom, elővesz a kamaszlányok nyálasfiú-imádata! o_O; Bár végülis a többi tag nem is érdekel különösebben, csak Koki ott a bal alsó sarokban. Kiválasztottságában közrejátszhat az is, hogy csutkára nyírt hajának következtében őt még meg is tudom különböztetni a többiektől. Ráadásul a számokban is rappelget, és olyankor mindig tudom, hogy Koki szól a néphez.

"ha nem tudsz változtatni a körülményeken, változtass a hozzájuk való viszonyodon." (Fable)

Megest véget ért egy félév, immár vizsgaidőszakostól, mindenestől. Bár két jegyet még mindig nem írattam be, s meglehet, hogy már nem is lehetséges... az gáz, de a jövő héten minden elválik, addig meg majd érdektelenné jógázom magam a karácsonyra kapott Tai chit oktató könyvből e nem eléggé hosszú hétvégémen, melyet a ma kapott hírek szerint már este megkezdhetek, lévén holnap csak két japán tárgy az órarendben, s lévén ez első hét mégis kifejezetten japántalan. Mért nem jut eszembe e mondat megfogalmazása kevésbé kásakerülgetőn, vagy legalább egy csöppet lényegretörőbben?

Meglehet, hogy a tegnap délutáni vizsgán kezdődött tökélyül alaptalan comb- és térdgörcs, a lámpaláz minden kétséget kizáró jelei, ma is tartanak (érzem), s e nyughatatlan izgés gondolkodás céljából serkent agysejtjeimre is kiterjed, ezért működöm úgyszólván mindenben amolyan hiperventillációs szélsőségek közepette.

Kevésbé beismerni vágyott lehetőségként fennáll a tény, hogy e heti idegfeszítőn tétlen perceimben Vavyan Fable Vészbejárata kötött le leginkább, s talán a Mesekirálynő körmönfont szavai ösztönöznek tudattalanul béna utánzásra, további Pázmányi körmönfonásokra. Csak ez olyan snasszul hangzik, úgyhogy örömest kizárnám.

Vagy lehet, hogy ragyogni képtelen egzisztenciám szimplán csak megfáradt picit a sok szünettelen suli közepette, s úgy döntött, többé nem gyűri le szép szó őslényi ingereit; sem szabály, sem értelem. Lehet, hogy ezért érzem mostanság az élet színterén tett legapróbb szerepléseimet is oly nevetségesen hülyeségnek? Bár e korpuszszerte gyötrő izomlázkezdemény - mely ha igazán izomláz volna, baromi jól esne, így azonban csak idegesítő gyengélkedésként lebeg tudatom s az alatta rejlő világ határán - talán el is múlna, ha hamarost elkövetkező hazatértemkor átmozgatnám, meghajladoztatnám kissé szerveim mindegyikét. Aztán lehet belőle szimpla fejfájás is, persze, amolyan hirtelen megmagasodott vérnyomás, szívverésgyorsulás következtében. Lehet, hogy azért ma nem is lifttel megyek lakásom elébe, hanem megmászom a lépcsőt a hatodikig, hátha jót tesz. Nem mintha egy aerobicóra nem férne bele még a délutánba, ha üstöllést rászánnám magam az indulásra, csakhogy az Icu barátnőmmel közösen választott, enyhe bizalmatlanságot felkeltő helyen sosem tudni, mikor milyenfajta óra kezdődik, s azért a szteppre mégsem szánnám rá magam mégegyszer, ha nem kötelező, mert a múltkor is majd' összeestem utána a metrón, ám ezek az izomkezdemények, főként ízületben s hajlatban, mégis mind egy kis könnyedebb, szabadabb mozgatásért sikítoztak, ha már ily becsesen kitettek magukért kemény munkában. Kinek mi a kemény, nah, az óra második felében inkább néztem és vártam az éltető oxigént, mint hogy próbáltam volna követni az amúgy tökegyszerűnek tűnő szökellésformákat.

Most meg már a fenekem is zsibbad, és úgy Istenigazából ötletcsírát sem lelek gondolataim közt arra nézvést, hogy miért is nem száguldok hazafelé épp, hogy elérjem a 3 órás vonatot, illetőleg hogy mért érzem úgy, mintha volna valami célom még e gépszerkezettel, amikor nincs? Már megint nincs célja az életemnek, és azt hiszem, azért is nem megyek haza a hármassal, hogy ne kelljen otthon töltenem a koraestét, hallgatva a keresztül-kasul dobált fennhangú szidalmakat macskára, kutyára, hitvesre, politikára, egyéb társadalomszennyekre. Ha már nincs dolgom, inkább az albéltetben ülök és sajnálgatom önnön magányomat, és majd este megyek haza, amikor a meleg vacsorát (*korrrr*) már csak ágyba bújás követi. Ráadásul az sem bánt senkit, ha elmosogatok, félreszórom Kucchan cuccait, berakom az ágyat, meghallgatom a Ho!Summert és belekezdek Kaoru-san levelébe, mert úgyis eltart még egy fél hónapig, amíg az összes kanjit beleszótárazgatom, pedig február elejére ígértem neki a levelet. Vagy inkább a Máté-kanjikkal ismerkedem össze, amelyekből jövő héten írunk, az új félévet üdvözlendő. Belső hangjaim egyként súgják, hogy jó volna már így az elején összeszedni pár jobb jegyet, amíg nem kell egyébre készülni...

Borzalmasan elvont, filozófikus hangvételű kérdéseim a világról (BEFHKAV)

Miben rejlik a boldogság?

Az oké, hogy az ember törekedjen a boldogságra, ámde mit tegyen, ha tévesen ítéli meg annak mibenlétét? Manapság már annyifajta boldogság létezik, hogy pocsékul nehéz meghatározni, melyik boldogság igaziféle. Van-e ilyen egyáltalán? Vagy volt, de már ősrég kihalt? S ha kihalt, mikor volt? Hisz az emberiség létének első pillanatai óta csak háborúról, hódításról, túlélésünkhöz hótt fölös tudományfélékről meg találmányokról tanulunk, melyek egyre inkább háttérbe taszajtják a természetnek némileg logikusabb rendjeit. Boldogságokról miért nem tanulunk? Vajh azért-e, mert sosem létezett?

Ma okos voltam. Pezsgőt neki.

"Érted élek, tőled érzek..."

Na jó,fejezzük be ezt a dörgedelmes szerelemdolgot gyorsan, mielőtt belekezdek a rizsába a Narutofanok faszfejségéről meg az összes IQtlan animés bagázsról, melyek közül megint sikerült kilógnom, ezért rendesen berágtam rájuk saját lúzerségem miatt.

A Mánia az, melyet következőül választottam; sóvárgó, birtokló szerelem ez, melynek viselője valósággal függeszkedik élete párján, gyűlölve és hőn szeretve őt az életnek egyazon pillanatában. Az Eros szenvedélye és a Ludus játéka is érzékelhető benne, ám mégis ezt tartják a szerelem negatív oldalának; az egyik fél mindenét odaveti a másik lábaihoz, szükségest-szükségtelent, s ugyanezt várja viszonzásul, tudván, hogy megerősítés hiányában minden véget ér. Ennek fényében egy idő után korlátozni kezdi szerettét, manipulatív nyilvánulásaival pocsékká zúzva a kapcsolat nyújtotta gyönyöröket. Századszorra is összetört szíve később már nehezen képes újra szeretni, ezért már a kapcsolat elején befékez s kerüli viszonyai komolyra fordulását. A gimnáziumi szerelmek legesője többnyire efféle szerelem, s tán az sem csoda, hogy szinte mindig maga a mániától mentes partner viszolyodik el elsőként e kapcsolattól.

A Pragma ismét a szerelem egy logikus útja, melyet ésszerűen mérlegelt döntések vezérelnek. A pragmatikus szerető mindig tudja, mire van szüksége: legfőképp egy kompatibilis partnerre. (tyűjha de okosnak rűnök most e szótól) Lényeges pont a közös világnézet, kultúra és effélék, valamint a féltékenység kerülése, melynek segítségével képes önmagát egyensúlyban tartani.

Agapé a régi-szép filmekben látott önzetlen, odaadó szerelem, melynek áldozata csak akkor érzi igazán szerelmesnek magát, ha mindenét odaadta a másiknak és semmit sem kért cserébe. Ápoló, türelmes, gondoskodó típus, él-hal érte, hogy kimoshassa párja zoknijait, s mindez sokszor vallásossággal társul. Ragaszkodása ellenére viszonylag gyakran cserélgeti partnereit, ami akár azzal is magyarázható, hogy anyai ösztönei sokkal inkább egy általános viselkedésforma, mint a szerelem tartozéka.

Ennyi! Kész! Országomat egy pohár tejért!

Csakhogy ahhoz le kell mennem és életjelet adnom. Náh, úgyis megint képtelen vagyok épséges mondatokat alkotni.

Csak egy picike képet, na. Hogy szépnek induljon a nap.

Szerelem, dörgedelem...

Hah, mintha életek óta nem írtam volna, annyira nem emlékszem már a múltkori nyavalyámra; vagyis dereng, persze, hogyne derengene, de az épp tetőpont volt ama bizonyos "érzelemvilág" névre is hallgató lélekdiagramon, s nem egyszer bántam meg azóta, hogy bepötyögtem, miután össze is, vissza is sikerült vele megkavarnom barátságok s barátságtalanok szálait magam körül. Legszívesebben semmisnek titulálnám az egészet, mert épp arra sem emlékszem, kit miért és hogyan illene kibogoznom belőlük, de jelenleg csak reménykedem, hogy majd megoldódik magától. Kucchyval beszélek, Yukinácskával is találkozom épp elégszer - nem elégszer, de ahhoz igen, hogy jelenlegi problémánk megoldódjon - Videkimannak meg felelek majd a mailjeire; a többiek emlékeim szerint épp mentesek ez ügytől, mert benne sem voltak, nem is kérdeztek, az Ég áldja arannyá neveiket érte.

Meglehet egyébként, hogy viszonylag (!!) tömény tanulással eltöltött napom az, amely jobb kedvre derített, ugyanis eddigi tapasztalataim szerint minél nagyobb százalékban magolom át a rám szabott, durván 12 órás napfényes szakot, annál kicsattanóbb jókedvem kerekedik tőle estére. Bizonnyal hiányos, ám mégiscsak meglévő lelkiismeretem is közreműködik ebben, de ezirányban nem szívesen elmélkedem, mert a túlzott mennyiségű fanficton-telen töprengés folyton álmatlan éjeket okoz. >_>;

Csak egy közbülső gondolat: NARUTO - GYURURU ROCKS!!!!!!!!!!!!! \>o</ Imádom a zenét! Imádok minden zenét, ami napfényes és vidám! Imádom a szintetizátoros UCC UCC és a dob szavát, élve halok az elektromos gitárért, a cukimukin mélyebb vagy rekedtebb női japán szinkronhangok játékosságaiért, a fenékcsavarós ritmusokért, a boogis-rambás Slayers OST-kért, a nyugodhatatlanul poénos képvilágú endingekért és openingekért!

Kore ga ore no nindou dattebayo! (aka "This my way of the ninja!")

Közben utánanéztem a Gyururu szövegének: Naruto épp a hasmenéséről énekel, ha jól értelmeztem. Van egy pár perces speciális epizód is, ami ugyane témát dolgozza fel; a legutóbbi animeconon vetítették, és még Kucchynak is tetszett, pedig ő nem is Naruto-fan. Nem túl IQ-s, de hát Naruto. A kölyök a sorozaton belül is aratott olyan győzelmet, hogy midőn vesztésre állt, véletlenül ellenfele hiperérzékeny orra alá szellentett, s megesett a csoda: a gonosz nyüszögve kiájult a csatából. Többnyire megvetem az IQ-tól távol eső humorokat. De hát Naruto! :D

És ezzel leszálltam a témáról, átlibbenve egyéb vizekre, melyek csupán a lehető legátvittebb értelemben egyeztethetők össze e Magyarországon is egyre népszerűbb, szerény éltem értékkódexéül választott animével.

S minthogy egyéb ötletem nincs, pötyöghetnékem viszont annál inkább, úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat, hogy kivételesen nem feledtem el keblemre ölelni a tanárszakos füzetemet csütörtöki hazatértemkor, és bemutatom a szerelemnek ama bizonyos fajtáit, amelyeket korábban ígértem s amelyeket vélhetően impotens, de legalábbis magánéletileg fásulttá sikertelenedett nagyokosok alkottak a szerelemről; ama nagy szerelemről, amelyet a költők s az emberiség költőtlen felének egy része is megfoghatatlannak, boncolhatatlannak tart. Lássuk hát a Lee-tipológiát, melyet az egyik Naruto-szereplőről neveztek el, de ez most kiváltképp nem érdekel senkit rajtam kívül.

Összesen hat kategóriát különböztettek meg ama nagyonokosok, melyből három elsődleges stílus a kék, sárga és vörös alapszínekhez hasonló funkciót betöltve alkotóelemül szolgál a maradék három féle-fajtához. Jegyzet-rövidségben így hangzik mindez:

Primer: Eros, Ludius, Storge
Szekunder: Mánia, Pragma, Agapé

Szerepelt egy rajz is az előadáson, melynek értelme egyetlen szem pillanattal azelőtt világosodott meg lelki szemeim előtt, hogy közöltem volna veletek: lövésem sincs, mit üzen e gabonakörnek is beillő csendélet, ámde legyen, beszúrom, hátha valaki tud Marsul. Úgyhogy lássátok és világosodjatok ti is, feleim:

Hát ez megvolt. No és akkor ugorgyunk is rögvest arra a részre, amit talán még el is olvas szeretett rajongótáborom.

Kezdjük tán ama bizonyos elsőlátásra-szerelemmel, mely amolyan magyarosan már csak szimplán Erosnak hívatik, s romantikus volta főként szenvedélyes lángolásában rejlik. Az Eros típusú emberlény többnyire tisztában van saját igényeivel, melyeket lelkének keresett másik felével szemben támasztand, s ez leginkább fizikailag értendő, merthogy a Kedves bájainak minősége nagy szerepet játszik majd későbbi (mennyivel? :) testi kapcsolatuk során. Intenzív érzelmek jellemzőek e szerelemfajtára; e csoport szereplője villámgyorsan zuhan szerelembe s percek alatt hajlamos elkötelezni magát szíve választottjával. Az emberek nagy része, úgy olvastam, efféleképp lesz szerelmessé életei során.

A Ludus játékosabb természetű, jó és rossz értelemben egyaránt; például mindjárt az, hogy e csoport képviselői számára sokkal inkább fontos az izgalom és egyéb hasonszőrű habzsolnivalók, mint az aktuális kapcsolat, s e könnyedség az Erosnál sekélyesebb lángolást eredményez. Ám azért ez is szerelem ám, a ludikus fél és a préda számára is, még ha előbbi olykor hajlamos is több irányban játszogatni, flörtölgetni egyszerre. A játék maga egyfajta interakciós szórakozás, főképp magával a kapcsolattal történik, nem feltétlenül a másik féllel. Bár szerintem ez nem mentség, de hát no. Mindazonáltal e játékfélék űzőjének nincs különösebb ideálja, s ez jelentősen megnöveli a szerelembe esés gyakoriságát. A féltékenység csúnya dolog s kerülendő: ha a partner véletlenül ki találja nyilvánítani nemtetszését pillanatnyi hősünk kis flörtjei iránt, emez rögvest kilép a kapcsolatból, s hiába szerenád, bonbon, virágeső...

No de lássuk Storge-módra szerelmetes barátunkat is, ki elsősorban közös érdeklődés, netán hosszú ideje tartó barátság révén talált rá álmai fehérlovas királysarjára, hölgyre vagy daliára, ki-ki ínye szerint. Lassú, az Örökkévalóságot hajszálnyújtásnyira megközelítő szerelem ez, mely sziklasziládran áll kacsalábán, ásó, kapa, nagyharang, miegyéb. Előélete is van; ezeregy éven át lappangva fejlődik, mielőtt felszínre törne, s akkor sem holmi égrengető lángolással. Ideálja nincs, csupán egy vezérlőelv dominál: hogy minden perc varázsos boldogságban teljen Vele, s e kategóriában a szex, ahogy bármilyen egyéb testi kontaktus, nem játszik különösebb szerepet. Azt hiszem, ez a kedvenc szerelemfajtám. Puha, kandallós-ölelős, örökké tartó szerelem...

Puh, kajaszünet. Nem hittem volna, hogy ennyire hosszú ideig tart... >_> Pedig szeretném ma befejezni, mert ez egyben szép. Vagy inkább egyben nem olyan randa. Anyukám közben már kisebb hegynyi étket hordott színem elé; tejes levest, gyümölcsös-csokis tálat... az égi manna, amit Kánaánkor ettek, az is csokivalbanán lehetett, merthogy könnyem folyik a gyönyörtől, ha egyidejűleg érintem ajkaimhoz e jókat. Mit nekem szerelem? Csokis banántól teljes az élet!

Közben a Rossz Hang megsúgta, hogy nem fogok végezni holnap reggelig sem, úgyhogy jobb lesz, ha nyugovóra térek, mert repesve vár egy halom japán nyelvészbácsi bemagolandó életműve holnapi programul, az utazás mellett. Hogy nyüvedjenek meg ott a sírjukban, hát nem lehetett volna egy darab szófaj-családfát összedobni közösen? Nem, ehelyett mindenki újat akart, mindenki naggyá akart válni. S ami a legszebb az egészben, hogy tudomásom szerint egyiküknek sem volt teljesen igaza, mert ami ezében megtalálható, az a másikából hibáddzik. Azt hiszem, bosszúból én is nyelvész leszek és kitalálok egy még bonyolultabb szófajszerkezetet. Vagy ahhoz másik szakot kellett volna választani...? ^^

Végezetül, egy kép Rock Lee, a gombafrizura, a sztájlos lúzerség és a varázscsakra nélküli testharc férfiistenének tiszteletére. Azért is szimpi, mert hajdan karatéztam, és harcai láttán már-már visszavágyódom, annyira hősül csinálja. Vagyis csinálta, amíg az a nagyonranda Gaara használhatatlanná nem zúzta a pasasnövevény csontjait. S utána még volt képe jó útra térni! Fulladjon bele a homokosbödönébe, amit folyton a hátán hord fegyver gyanánt! Hah!

Még mindig jelen

Most épp elővett a "Rühellek mindenkit, mert engem senki sem szeret!! >__<" életérzés. Egy ideje jelenlétei minden alkalmakor a korábbinál erősebben tör rám, s csak remélni vélem, hogy nem valami hisztis agynyavalya kezdeménye, netán folytatványa ez. Végülis a depresszió kifejezetten népbetegség, szóval miért is ne...?  

Pánikszerű hisztériám tárgya legfőképp ez: szerettem barátkozik! o_O Hajdani énjével szöges ellentétben jól érzi magát egyebekkel, mint én, s ez lehangol. Okom is van rá, bizony. Nekem nincsenek rendes barátaim, és ilyen morcan hajlandóság sem mutatkozik rá, hogy valaha lehet, ezért csakis Hozzá érzem elég közel magam, ám tudom, hogy társaságnak szegényes vagyok, hisz világaink annyira mások, amióta a Hakusho sem kedvenc már. Nem is tudom, az bosszant-e fel jobban, hogy az ő pillanatnyi boldogsága nagyobb, vagy az, hogy barátai nyíltabbak, barátságosabbak felé, mint én lehetnék bárki felé is.

Van egy olyan barátom is, akit elkobzottnak érzek, amiért egymással jobban kijönnek, pedig általam ismerkedtek össze. Persze nem így van, hogyan is lenne így. Mégis, olykor toporzékoló kiskölyökként látom magam, aki elhajajtotta kacatkincsét, mert nem volt kedve összeveszni rajta, ám nem számított rá, hogy társa valóban kapni fog az alkalmon. Nem saját hibája-e, hogy most üres kézzel állong, s nem alaptalanul érzi-e, hogy elárulták? Oly természetes, hogy ilyenkor az egész világ ellene fordulni látszik, holott ő az csupán, ki magába fordul, önmaga ellen.

Szeretnék végre kilábalni ebből a szörnyedelemből. Mielőtt végképp elutálkozom magamtól, hogy aztán másokkal is könnyűszerrel meggyűlöltethessem magam. Sokszor remetelétet fogadtam már, de egyedül töltött perceimben mindig megfogadom: soha, ha nem muszály. Szörnyedelmesen pocsék dolog a magányosság inspiráló életérzése. Főleg amikor hiába inspirál, mert tanulni kell.

Szeretnék tudni könnyedén sírni is, mert az gyakran megkönnyebbülést, álmot hoz. Nem is emlékszem, mikor szakadt bennem utolsó könnyem, de évek óta nem megy már, pedig szerettem sírni, akkor is, ha komoly probléma állott fent. Hah, most meg úgy beszélek, mint akinek olyan dögnehéz az élete, pedig nem is. Egyszerűen csak túl sok selyempárnát várok el az élettől. Majd leszokom, remélem.

A legközelebbi barátomat pedig akkor sem fogom elszúrni!

Csak akadjon még ilyen. Mert azért kicsit sem gáz, hogy vagy öt évet vártam rá, amíg ismét összefutottam effélével.  

Jáj, hiszen ez már aktuálisan nyálzás! o_O Tudtam én, hogy nem szabad este zavartalanul gép előtt görnyednem, tudtam én... >__>;

Bár mondjuk 'Bűz lesz' is lehetne... A cím csak a Loveless hangzatú animéről jutott eszembe, amelynek minden epizódja más-más, jórészt '-less'-re végződő címmel rendelkezik.

Emlékeim szerint már pakoltam be róla képet korábban is egyszer. És még mindig nem láttam, de most nem is érdekel, most legfőképp az aggaszt, hogy mi lesz szegény Kakashi senseijel, aki a Naruto 93. epizódjában még eszméletlenül tengődik, miközben ninjatársai az ágyát körbeülve tanácskoznak, érzékleteim szerint úgy három napja egyfolytában, s ami a legszörnyűbb: az ezt követő részek nincsenek meg. Ez borzalmas! Mégis mit fogok nézni februárban hétvégente otthon, ha Naruto nem lesz? Valami azt súgja, jobban esne, ha olvasnék keblenc könyveimből, melyeket a vizsgaidőszakaim közepette sikerül folyton újra és újra felfedeznem, amikor épp nincs rá időm, lévén fél délutánom hat Shakespeare-gyönyör és még több egyéb reneszánsz mű átfutására, illetőleg egy angol szonett memorizálására, nem beszélve az aktuális tananyagról a kötelező olvasnivalók mellett.

Egyébként nem sikerült mindezt beteljesítenem, viszont a szonettet azt baromijól bevágtam, merthogy folyton versmagolás közben jövök rá, mennyire szeretek verset tanulni. Aranyt is azért nem tudtam érettségire, mert amikor odaértem hozzá, folyton elment vele az idő, hogy a Walesi bárdokat meg a Szondi két apródját szavalgattam otthon a szobában. Az Ágnes asszonyt meg direkt kihagytam, mert a cím hallatán rajtam röhögött az egész osztály.

Mindazonáltal angol reneszánszon nagyon meglepett Péti bácsi, ugyanis ama két szóra (a versen kívül) rávágta a hármast, nem beszélve a beadványomról, amellyel mégsem az volt a problémája, hogy kit érdekel Shakespeare szerelmi költészete, amikor mások Brutus és Jágó tragédiájnak hasonlóságairól írnak, hanem attól akadt ki, hogy nem írtam rendes forrásokat a végén. És erre is hármast adott, és azt hitte, hogy ez egy nagyon szörnyedelmes dolog, úgyhogy vigyáznom kellett, nehogy fülig szaladjon a szám, mielőtt elhagyom a gyötrő légkört.

Ófene olyan piszoknagyon alacsony ez a szék, és pont ezen nincs szintváltoztatásra alkalmas karocska. Már fáj a hátam a folyamatos egyenes tartástól. Pedig bizony ez ám az igazán szép testtartás, és elvileg ez volna a normális is. Nekem valahogy nem bírja a gerincem, mondjuk az is igaz, hogy világéltemben kérdőjel alakú voltam, ami a magamfajta kis alacsonyféléknek nemigen áll jól, gondolom.

Máskülönben már harmadik éjemet aludtam át egyedül itt az albárletben, és ezt büszkeségemre szolgál kijelenteni, ugyanis borzalmasan félek esténként a porcicáktól, de a kopogókísértetektől is, amelyekről még szeretett Koenma-samánk mesélt ittlétekor. Az oké, hogy vicces volt a téma, de utána így hulla egyedül nem túl egészséges a beszélgetésből és a mostanság, netán az épp csak elmúlt időszakban divatos szellemthrillerekből felidézett ismeretanyagok összekombinálása, legfőképp mivel az efféle filmekben a kísértő lények jótét helyett mindig mindenféle idegborzolgató dolgot vágynak művelni a főhősnővel és társaival. Már akinek borzolgatja persze az idegeit, mert az épséges elmék végigkacarásszák az effélét, ahogy mi is tettük a Körrel még anno. Volt olyan is, konkrétan az Ördögűző vágatlan verzióján - Isten nyugosztalja pont éretségikor bezárt, azóta sem pótolt kis mozinkat - amikor két barátnőm mellettem főleg azzal voltak elfoglalva, hogy nehogy hangosan felkacagjanak, miközben én ott a sor szélén majd' meghaltam, mert még kiszaladni sem mertem a sötétben. Mindazonáltal efféle szép emlékek gyötörnek éjszakánként az albérletben, miközben ki tudja, mi kopogtat épp az ablakon, melyféle suhanó mozzanat által hullik le a normálisnál nagyobb adag tűlevél hanyagolt karácsonyfánkról, kinek a lábszárcsontja görgedezik a villamos fékében és melyik huzat csapja be a folyosóvég ajtaját. Esténként ezen kívül még elérzékenyülésrohamom is támad; olyankor örvendek, hogy nem vagyok blogközelben, mert tudnék bele mindenféle nyálságot írni. Nem mintha most érdekesebb volna, de múlandó gondolatoknak jobb ha nincs kihatása későbbre. Bár azt elviselném, ha volna e-mail, MSN vagy ne adj' Isten lefogyhatatlan pénz a telefonomon, mert akkor nem lennék olyan elveszettül magányos tanulás közben. Persze az is igaz, hogy akkor meg a tanulás nem menne. Áh, jobb ez így, úgyis már csak másfél nap ill. ~500 oldal magolás, utána túlesek a neveléstöri vizsgán és aztán ezüstnyílként száguldok haza a Zintercitivel. Bár előtte még szeretnék kicsit rendet rakni, hangyátlanítani is az albérletben, úgyhogy lehet, hogy csak a hatost érem el. De legalább hazajutok! Nem, még nem tudom elhinni, ez túl szép, tutira közbejön valami. Legalább annyi, hogy rájövök, nem is olyan jó otton, mint itt áldott kis magányomban, ahol akkor eszem, amikor akarok, azt nézek és hallgatok, amire épp ínyem van; no persze ezt is némi korlátok között, pl. nincs mit néznem a kabalául megint elhozott legelső Naruto DVD-met, ráadásul így Kucchy laptopja nélkül nem tudom feltölteni a mp3lejátszóm akkuját sem, és már vagy három gyötredelmes napja nem hallgattam Narutot. Sajna itt sem tudom feltölteni, mert nincs olyan likja, pedig hoztam vezetéket is meg mindent. Hajj az én pancserségem gyilkos. Kihalás vár rám, ha csütörtökön nem jutok haza. Vasárnap meg egyébként jöhetek vissza máris a hétfői japán nyelvészetre. Repes a szívem. :D

Ezen kívül mostanság még barátaimmal kapcsolatban is sokat meditálok, gyakran alfába is átlebegve véletlenül a tanjegyzetek felett. A privátabbik naplómban a múltkor fellistáztam röpkén, nagyjából hány kebelbarátot szalajtottam el pl. azért, hogy nehogy lelkemnek legszeretettebbje rosszul érezze magát, mert sosem hiszi el nekem, ha azt mondom, haverkodom, nem szerelmezem. Azon is töprengtem, hogy talán változtatni is lehetne mindezen. Viselkedhetnék mindjárt szelídebben, hogy legyen oka megbízni bennem egyáltalában.  Megpróbálhatnám bölcsebben látni a határt a "na jó, mostmár túllősz a célon" és a "nem tehet róla, hogy féltékeny még oktalanul is" közt. Egyéb megoldás most nem jut eszembe a "leordítom a fejét, hogy megértse végre, hogy nem kell izgulnia" című, amúgy is régséges-régóta létező jellemvonásomon kívül, de úgy érzem, nem ez a megfelelő metódus.

Az idei évemet másként fogom élni. Most kipróbálom, amit eddig elvetettem: görcsösen arra fogok koncentrálni, hogy mindent a lehető legbölcsebben döntsek, válasszak, cselekedjem. Hátha így működik. :D Meg hát úgy lehet megtalálni a megfelelő egyensúlyt is, ha a ló mindkét oldalát ismerjük. Kivéve akinek ösztönös ösztönei vannak az effélére. Jujj de irigylem az olyat.

Na de most hazaszaladok, nehogy anyu öt után hazaérve és telefonálva itt találjon a HIKben, mert akkor jaj lesz, hogy nem tanultam! ):

Jaj, még csak ennyit:

Szia Narumi! Üdv a terápiás csoportban! :D Remélem, jól fogsz szórakozni. ^^

Videkiman közbekommenteléséről jutott eszembe ama kép, hogy ülünk körben egy teremben székeken, mint a leszokóterápiások, és a tagok keresztül-kasul eszmecseréznek valamin fennhangon, kivéve néhányat, akik érdeklődve, netán érdeklődést színlelve iparkodnak követni az eseményeket, esetleg azt fontolgatva, vajon porozinkó vagy smarni legyen ma vacsorára. Mindazonáltal egészen szórakoztató és intelligens, amíg valakit nem bánt. Az mondjuk megint relatív, hogy kit bánt és ki érzékenyebb az átlagnál, mint a Sebezhetetlen egyik szereplője, amit nem láttam amúgy, de megnézném...

Köhh Köhh!

Jaj hát eszem azt a cuppantanivaló kis gyenge szervezetét neki! Ő Hayate, kit ma officiálisan s nem első plédányként férjemül fogadtam, ám bimbózó románcunk Kucchannak tett ígéretem értelmében épp csak holnapig tart, ezért szeretnék már ma este szakajtani kapcsolatunk gyümölcseiből; ha nem is mindegyikből, de legalábbis abból, hogy megmutatom a világnak, hogy én sem vagyok kevésbé elmebeteg náluk. Ha Ami-channak meg Kucchynak lehet férje Tackey meg Tsubasa, akkor nekem ugyan bizony mért ne lehetne szerencsétlen Hayate, aki még csak nem is sztár, akinek legeslegfőképp énekhangja nincsen, akinek úgy általában senkije-semmije nincsen, és akit ráadásul két hónapon belül tutira elvinne a köhögős betegsége, ha nem ölnék meg az ötvenvalahányadik epizódban, amiért hallgatózni merészelt a szegény párája? 

Merthogy a Naruto egyik szereplője ő, annyira mellék, hogy bár döntőbírónyi szerepet kapott a harmadik vagy a harmadik utáni forduló vizsgapárbajain, a forduló bevégeztével mégis volt mersze pont arra járni és kihallgatni a leggonoszabbik gonoszok tervét, ezáltal egy árnyalattal gyorsabb halált halva a vártnál s érdemeltnél. 

Szeretem őt, olyan viccesen tudja maga köré árasztani a halál érzeményét. Bár ez szerintem inkább csak a fanartokon és a doujinshiképeken látszik, amelyeket beszúrtam ide s amelyek mégiscsak különböznek az eredeti, lényegesen színesebb és életdúsabb animétől. No meg persze az animekor ő csak néhányszor köhögte be a verseny ededményét, közben pedig mindenféle izgi meccsek mentek, amely valószínűleg hangulatenyhítő körülménynek bizonyult ez esetben.

Az itt jobbra látható fanartfélén az alkotója szerint halált ill. gyászt jelképező virágot babusgat a csöppöm. Igazán megkapó. (: Gondolom, csak nekem... ^_^;

Első ízben egyébként megjelenésének pillanatában szerettem bele, másodízben pedig akkor esett meg velem e félcsoda, midőn ma a Deviantarton turkálva rábukkantam a neki szánt clubra-fanartgyülekezetre, s láttam, nem vagyok egyedül rajongásommal. Ez nem kicsit lendített ama bizonyos rajongásomon, no meg a tanulási teljesítményemen sem (lefelé), merthogy teledekoráltam Vele a Yukina-samáról fénymásolt japántöri-jegyzeteimet. ^^ Nem lettek túl jók, így sokadik pillantásra látom, hogy a frufruját folyvást lefeledtem. No majd a holnapi dekorációkkor! :)

Amúgy, amolyan utolsóféle gondolatként, csatlakoztam egy személyének dedikált fanlistinghez is, a link már szerepel jobb oldalt.

Béke poraidra, csontom-bogaram. Majd amikor tétlenül ülök az üres japántöri-dolgozatlapom előtt, közben kiötlöm, melyik Naruto-szereplővel boronáljalak össze, ha magammal már úgysem lehet. Esztétikai iránytűm ezúttal, szinte már kivételesen, leánynemű illetőt készül melléd álmodni. Csak az a baj, hogy nem ismerem a Narutos nőket, lévén, hogy mindeddig főként a pasasfélék gyönyörködtettek. Majd elválik. Gyógyulj meg!

Köhh.

Hepinyújír!

Huhú, minő háborúk folynak itt, amíg egy percre félrevonulok Szilveszterezni! :D Mindannyiotokat kérlek, hogy ne bántsátok egymást, különben kénytelen leszek likvidálni e blogot mint civakodásotok kiváltóját.

Sajnálom, hogy ennyi különböző embert gyűjtöttem össze magam köré olvasótáborul.

Az egyik tudatosan összetéveszti magát Istennel, s közben azt hiszi, e mozzanat kétezredszerre is poénos, különösen ha mások ártatlanul mentális hátonbökkentését is belefonja mutatványaiba.

A másik hozzám hasonlóan egy árnyalattal féltékenyebb lélek a kelleténél, s kínai horoszkópus tigris-lénye lángol benne, különösen a mostani vizsgastresszes, folytonmegfázós-gyengélkedős, legtöbbünk számára leprapocsék időszakban.

A harmadiknak olykor ezt, olykor azt az arcát látni; egyszer mindentudni vél, másszor szinte már emberinek tűnik, midőn önnön bizonytalanságáról mesél. A negyedik kacarászik kínjaitokon csendes-szelíden; én meg csak áldom s csodálom e kettőt, merthogy jelenlétük senki ellen sem irányul. Netán elfogult volnék?

Akárhogy is, szálljatok le egymásról, különben tényleg visszatérek jól bevált füzetnaplómhoz, amelyet ember fia nem láthat.

Nos, barátaim, igazságszolgáltatásom a végéhez ért. Ki-ki ha ingének érzi, vegye magára, a többiek pedig legalább meglátják, mennyire félreismertem őket. A legjobb elvégre mégiscsak az őszinteség, félreértések és felesleges csatározások legendás tisztázója.

Szeretet és béke!

Nah, már nincs is kedvem elmesélni, mi szépet éltem át mai éjemen egy halom baráttal. Nevezhetjük ezt hisztinek? Definitely YES! (ugye Makky) Majd talán később, amikor összeszedem a többi leány fotóit is a buliféléről, többek között azt, amelyiken hulla részegnek tűnök, pedig nem is.

Máskülönben mi szösz történt a blogommal, hogy ott lent a béka valaga alatt leledzik a kommentelős+egyéb hely? @_@ Lehet, hogy ismét dizájnváltásnak nézünk elébe....?

Kommentsarok (de csak nagyonpicike ám)

Kucchym: Aww! Köszi, hogy megvédsz a gonosz-gonosz cicumucuktól! Mostantól éjszakánként a homunculusoktól is félthetsz, mert az est közeledtével így egyedül már kezdek is félni tőlük meg ágy alól kilógó kezeket hallucinálni magam mögé. ^^

Videkiman: Nem! Nem rád gondoltam az önmagát legjobbnak vélő barátkor! Jesszus, ugye nem ezért nem írsz már nekem? Nem esedezésből, nem, csak rühellem a félreértéseket! 

Hamarosan meg már ama rossznak vélt barátaimra sem fogok így gondolni, mert nagyon undorodom magamtól, amióra tudatosan érzek efféle "Mit keres itt mán megin ez a hüle?"-ket, mertogy szándékomban áll megszabadulni tőle és újra szépeket érezni. Koenma-sama nagyon nagyot lendített rajtam ezirányba. Köszi! <3

Na de megin Videkiman: Milyen kommenttel ijesztettél rám már megint? Szokjad már meg, hogy mindig csak beképzeled, hogy vérig sértesz! Ennyire bitchnek nézek ki? Nah, nem mintha immár számítana. De már megint a félreértések! >__<#

Hokitojás: Ja! Az e!

Yukina hugom: Szeretlek! Mindenkit szeretet, de most téged szeretlek a legkülönlegesebben. Gondolkodtam üzenőfalon, miután említetted, és még Hokitojást is megkérdeztem róla, mert ő volt épp MSN-közelben. Nem, ez nem szabadkozás volt. Vagy mégis? Fú de utálom olykor a többszemélyes barátságokat, többek között az ilyenek miatt. Na mindegy. Lenne, ha tudnám, hogyan kell olyat teremteni, de az is lehet, hogy túl macerás, és nem lenne hozzá affinitásom. Pillanatnyilag nincs üzenőfal, de nem zárja ki, hogy ne is legyen az elkövetkezendő 5 földmilliárdévben.

No mostmár tényleg nekivágódom e blognak, mielőtt pötyöghetnékjeimnek utolsó cseppje is elszáll. Eddig merthogy a linkekkel meg a formával babráltam: bepakoltam pár új fanlisting-linket azok közül, melyekhez hozzácsatlakoztam még anno, rajongásaim hirtelen, ám annál pöttynyibb időtartamú fellángolásai közepette. Ezen kívül megpróbáltam ellensúlyozni az iránti irritáltságom, hogy a blogom nem illeszkedik a képernyőmhöz. Nem sikerült... De bosszankodás helyett inkább örülök neki, hogy nem műveltem semmi rosszat a picikével. :)

Közben a fotóapparátusomról töltögetem fel a képeket a gépre, plusz kutatok Neten egyéb screenshotok után, hogy illusztrálhassam elmúlt három napom eseményeit, melyek annyira barók voltak, hogy az nem maradhat fotótlanul. Bár ahogy nézem, nem sok érdekes fotó készülgetett... Vagyis igen, csak mégsem érzem, hogy jól mutatna itt a hüle blogom kellős közepén. No majd meglássuk, mi kerekedik belőle, mire odaérek.

Nohát. Ama három nap legeslegeslegelsőbbikének hajnali óráiban utaztam fel Bp-re, hogy 11-kor találkozzunk Koenma-samával, aki Lenny is meg nekem még Mukuro is, és aztán végül hát valahogy mégiscsak az lett belőle, hogy 1-kor találkozzunk, úgyhogy hazatértem után még durván három órám maradt, amelyet jórészt takarítással, kis százalékban hangyátlanítással töltöttem. Merthogy beköltöztek hozzánk a rühedékek. Persze még a hülye is látja, hogy ami nálunk van, annak láttán Zé is rögvest elgurulna örömében, mert az egy hangyaparadicsom, morzsákok-maradékok szempontjából. Mindazonáltal Koenmánk megjött egy-egy gyönyörűszép ajándék kulcstartóval (kicsi Hieit kaptam, és hogy eltalálta, hogy narancssárga kell, mert az a kedvenc színem, ráadásul még megy is a tatyómra aggatott többi narancssárga függelékhez!), szép csengő hangon kacarászott, beszélgettünk szellemekről meg mindenféle síri élményekről (nekem nincsenek ilyenek - fene belém, hogy én már csak ilyen normális életet tudok élni - úgyhogy én jórészt csak hallgattam, szívtam a fogam és csodáltam bátorságaikat, vagy épp elfojtottam a "jajhagyjatokmárbiztosnemazvolt"-sóhajt, mely néha feltörni igyekezett), aztán egyszer csak beültünk a laptop elé, és már nem is annyira emlékszem, de szerintem ekkor volt, hogy Kucchan és Kocchan beleturkáltak egymás mp3-aiba ill. egyéb kompjúteres kacatjaiba, és akkor is picit bamba képeket vágtam, mert szégyenletes módon még csak a jépoppban sem vagyok járatos, legalábbis azokban nem, amelyekben Kucchy és Kocchy egymásra talált. Közben képek is készültek, csak úgy folyik róluk a cukor, olyan aranyosak néha. Plö:

Vagyishát izé, ő a kis margarinos szelencém teteje, amit Koenma fényképezett le, mert Sensui van rajta. Sensui a keblenc poéntémája ugyanis. Meg a csónakfélék, gondolom. ^^ Ki érti ezt Kucchyn kívül? Senki? Jó. Lassan abba is hagyom, mert ez már fáradásom jele. Még pár képet beteszek.

Efféle mézeskalács-kezdeményekkel leptem meg két aktuális szerettemet. ^^ Koenma itt is felejtette az övét.... Ennyire lettek csak bénák! XD

Alkottam egyebeket is, melyből Kucchy lecsapott a dinósra... Persze direkt neki is készült, mert imádja őket! ^_^

Jaj de nyálas. Na még egy Koenma-samát, hogy lássátok, miért szerelmesedtem bele, amikor még csak hallottam, hogy talán, talán csatlakozik hozzánk Mukurot cosplayelve az animeconon.

Na persze... így belegondolva amikor még nem is láttam, lehet, hogy tulajdonképpen nem is nagyon nyílt alkalmam rácsodálkozni külsejére, merthogy fényképet nem kértem s nem is kaptam róla... de hát aki Mukuronak öltözik, rossz ember nem lehet, én mindig ezt mondom, skacok, úgyhogy szeretett Koenma-chanunk nagyon rulz!

És végül, de nem utolsósorban íme COW-ságunk forrása, a My Boss My Hero. :)

A sztori hosszú, de Makky is épp COW-osan csücsörít ott a képen, nem beszélve Sakuranantokáról (<3) ott a háttérben. Yeah.

Ja, és a rénszarvas-csodás képek is elkészültek immár, úgyhogy íme karácsony másnapi ebédlőasztalunk ékei:

Na jó, annyira nem jók, persze, mint amennyit kihozok belőlük, de szeretem őket. 80%-ban meg amúgy is a nővérkém érdeme, akit meg még jobban szeretek.

C.O.W.!!

Elvégre bolondoké a világ.